szentkút - GIBIKE
Főmenü:
„A SZENTKUTI BUCSU”
Lelki elmélyülésre vágytam, és erre a Mátraverebélyi Szentkút tűnt a legalkalmasabbnak. Tarról, Pokoljáró Tar Lőrinc várromjától indultam, hogy meglegyen a lelki felfejlődés íve. A biztonság kedvéért még rátöltöttem egy pohárkával a tari kénes-büdös csevicéből. Lehet, hogy itt rontottam el a dolgot.
Mehettem volna toronyiránt a Szentkúthoz, de kissé ódzkodtam átkarikázni a verebélyi cigánytelepen. Igy hát Sámsonháza felé vettem az irányt. Először is a sámsonházi ingyenes Tájház. Volt benne népművészet is, de valójában a falu kocsmája. Csapossal, kármentővel és a kötelező két alkesszel. Beálltam harmadiknak, a nagy melegben jól esett a sörike.
Innen a kék úton a hegyeken keresztül lehet eljutni a Szentkúthoz.
Majdnem így is lett, valahol az erdő közepén hipp-hopp eltűnt a jelzés, ösztönösen kiválasztottam a legkönnyebbnek tűnő földutat. Gyanúsan egyre csak feljebb vitt és aztán megszűnt. Nem baj, majd tájékozódunk a nap állásából, kismutató nagymutató, na ja a digitális órámon. De ekkor beborult az ég. Jó, akkor majd a fák mohás oldala. Az egyiken nem volt moha, a másikon meg körbe-körbe. Addig tesze-toszáskodtam, hogy visszakerültem az elhagyott utolsó kék jelzéshez. Ekkor dördült meg, és a „nem vagyunk cukorból”-ra már nem is volt időm. A nyári zápor, vagy az erdei manó tehetett-e róla, nem tudom, de bringástól belezuhantam egy agyagos vízmosásba. A bringa kormányszarva fennakadt egy gyökéren, én a hátsó kerékbe kapaszkodva lógtam. Ez az a helyzet, amikor a katasztrófa filmekben a „bízz bennem” meg a „szeretlek kicsim” hangzik el. De így, hogy egyedül voltam, cliffhanger módjára, Sly arckifejezéssel valahogy felmásztam a sárfalon. Az ornátusom akkor nyerte el a végső formáját, amikor Szentkút előtt még egy szántáson is át kellett hajtani. A Szentkúti kegyhely zarándok nénikéi úgy néztek rám, mintha én lennék maga a lólábú ördöd. Jobbnak láttam továbbállni a Mária-forrás felé. Úgyis arra vitt az utam, mert az erdőn át, jelöletlen úton Márkházára akartam jutni, onnan Nagybárkányba és esetleg Hollókőre. A forrásnál végképp megtört a lendület, a már említett felhőszakadás sártengerré tett minden erdei utat. A második elesés után újratervezés: vissza, Kányás-puszta, Verebély, újra Sámsonháza, Nagybárkány. Igen ám, de most tényleg át kell menni a verebélyi telepen. Hogy a filmes hasonlatnál maradjak, a sárréteg láthatatlanná tett, mint Stájer Tölgyet a Predátorban, észre sem vették a helyiek a gádzsót.
A verebélyi műemlék templom előtt van egy nyomós-kút. Megkíséreltem egy fapálcikával, és a kút vizével valamelyest javítani az outfittemen. Hogy ez mennyire sikerült, mindjárt kiderül.
Akkoriban volt egy kolléganőm, tip-top úriasszony. A nyóckerben lakott (Pityinger volt a szomszédja), és itt Márkházán vett egy régi házat, kicsinosította és amikor csak tehette, itt élt. A már említett szomszédjától kapott kazettákat, kitűzőket, azt osztogatta a helyi lurkóknak. Azok hétvégén már a falu határában várták Marika nénit meg az ajikat.
Ahogy jó tempóban hajtok, észrevettem a kocsiját. Mikor megállt, mellé álltam, ráköszöntem. Erre ő rémült arccal tekeri fel az ablakot. Nagysokára felismert, összecsapta a kezét: „JézusMária! Béla, maga az! Hát hogy néz ki?"
Hát ez a túra nem volt éppen "örömbringázás", de utólag minden megszépül (?). Ennek ellenére emlékezetes maradt.
