taljanorszag - GIBIKE
Főmenü:
DOLOMITOK
Annak idején sokat jártam a Villányi úti térképboltba. Éppen azon tanakodtunk, hová tervezzünk 98-ban túrát, mikor kacsintgat ám rám egy „Marmolada – Cortina – ValGardena” feliratú térkép. Nem kérdés = Dolomitok. Azt azért sejtettem, hogy ide nem lehet csomagtartós-sátras-hálózsákos utat bevállalni. A csapat összeállítása: Zsuzsi(15) Zsófi(12) lányaim. Mariann(feleség), úgyis friss a jogsija, övé a csapatkocsi. Nem árt, ha gyakorol az olaszoknál. Felpakoltuk a bringákat a tetőre, a cuccal kitöltöttük az autó zegét-zugát, aztán GO. Dobbiaco-nál bevettük a kanyart a hegyek felé, és már kezdtünk izegni-mozogni. Leszedtük a gépeket, egy marék mazsola a bal-mezzsebbe, egy marék szőlőcukor a jobba, és hajrá. A csapatkocsit előre küldtük Misurinába a kempingbe. A junior részleg elég jó tempóban haladt, de a senior (jómagam) 1500 m szintnél, mintha falba ütközött volna. Ja, az akklimatizáció hiányzik, itt van a baj. Még azt a 200 métert kellett legyűrnöm, aztán másnapra már minden rendben volt. Biztosan a látvány volt gyógyhatással. A Misurina tó, az ikonikus szállodájával, mögötte a Sorapis, balra a Zinnék, hát ezért jöttünk.
Felszerelés: bringák, 2 DiamondBack 1 Wheeler. Montik 26”-os, CroMo váz, 3*7 hajtás, cantilever fék új bekoptatott fékpofákkal. Minden más sallangot (a kulacsok kivételével) leszereltem. Outfitt: bringás mez (ShimanoGT, Banesto), pelusos gatyó, sisak (Bell, Mango), bringás napszemcsi. Jól néztünk ki na. Szállás kempingben, sátor hálózsák. Ellátás: hazai, és boltokból vásárolt. Az időjárással úgy volt szerencsénk, hogy mivel akkor már volt internet és a meteofrance.com mutatta az éppen aktuális Európa műholdképet, megállapítható volt, hogy mikor lesz DélTirolban anticiklon. Köszönhetően gimis föcitanárunknak, hogy a ciklon erre pöndörödik, az anticiklon meg arra, és az hozza magasnyomású leszállót és az a felhőtlen. Tehát amikor arrapöndörödő képződmény jelent meg, az lett a túra kezdő időpontja. Tudományos.
Második nap: Konkrét terv nem volt. Elindultunk Cortina d’Ampezzó felé, onnan következik majd egy óriás-mászás, hogy merre az majd elválik. Jött a TreCroci, majd egy nagy gurulás és már benn voltunk Cortinában. Befelé még csak hagyján, na de kifelé, hogy a csapatkocsi is meg a csapat is egyben maradjon az izgis volt. Végül úgy adódott, hogy a Falzarego hágó helyett a Passo Giau lett az útirány. Volt olyan, hogy a csapatkocsi elrobogott mellettünk, a csapat küzdött tovább fölfelé és kisvártatva a kocsi újra elhúzott. Valamerre eltévedt, nem a téridővel volt a baj. Majdnem egy egész napos mászással, sok pihenővel felértünk 5 óra körül a Giau-ra. Némi örömködés után elgondolkodtunk, hogy innen le is kell ám jönni. A sebességet belőttük max. 40 km/h-ra (volt már óránk is). A kanyarívet mindig pontosan tartani kellett. Az hamar kiderült, hogy az autók csak akadályoznak, de még a nagy motorok is. Így is másfél óra kellett, hogy leérjünk a kempinghez Selva di Cadore-ba. A csapatkocsinak sem volt könnyű dolga a hajtűkanyarokban a friss jogsival. Volt is szönyőlködés a szembe sávban.
Harmadik nap: Tovább nyugat felé. Ez majd a Passo di Fedaia lesz. Caprile-ból kb 1000 m szint. Régebben amikor hegymászás ügyben autóval jártam arra, emlékszem egy szakaszon ami jó hosszú egyenes, még a kocsi is csak egyesben ment föl. Na ez a kihívás, de ezt a csapat elől eltitkoltam. Lassan, szakaszosan, pihenve legyűrtük a mumust. Ahogy elérjük a könnyebb szerpentines részt, észrevettünk egy bringást amint épp föladja és visszafordul. A végső döfést biztos a két gyereklány látványa adta neki. A Lago di Fedaia-nál csodáltuk a Marmoládát, a gleccservilágot (akkor még volt). Megjelent egy outis csapat, odamentek a lányokhoz és gratuláltak nekik. Ismét nagy lejtőzés jött, nehéz volt az útra összpontosítani, ha balra a Marmolada hómezői kínálják magukat. Estére rutinosan befutottunk Campitello-ba az aznapi kempingünkhöz. A következő nap vasárnapra esett, de már időszerű volt egy plusz pihenőnap.
Ötödik nap: A túra méltó befejezéséül még hátra volt a Passo Costalunga, hogy a Lago di Carezza látványával búcsút intsünk a Dolomitoknak. Ez így előre romantikusnak tűnt, a valóság a millió autóval, kirándulóval sokat rontott a helyzeten. Hátra volt még egy utolsó nagyon hosszú lefelé Bolzanóba. Ez sajnos már nem a dolomitok nagy szerpentinje volt, egyszerű autóút, egyre lejjebb, és egyre melegebben. Amikor elpakoltam a bringákat a kocsira, már nem lehetett kibírni a napon. Hogy csökkentsük a hegyek iránti elvonási tüneteket, még beiktattunk egy Garda-tó fürdőzést. Elég viccesen néztünk ki a bringás nap-tetkóinkkal. Zokni - bicósgatyó és a csukló - váll között lebarnulva, a többi részen hófehér.
